Emlékeztek még az előző részére ennek a bejegyzésnek?? Akkor még arról beszéltem, hogy milyen cipőt válasszatok a szalagavatótokra, milyen konfliktusok akadtak a zenékkel, ruhákkal kapcsolatban, mennyi élménnyel gazdagodtam, már az első három hónap alatt. Most, cirka három és fél hónappal a szalagavatóm után, úgy éreztem, muszáj lesz még egy bejegyzést írnom a végzős évemről, mert ha nem adom ki magamból, valószínűleg megőrülök.
Szóval kedves végzős társaim, akik hozzám hasonlóan már most úgy érzitek, hogy elcsesztétek az éveteket, pedig még közel sincs vége, remélem megnyugtat a tudat, hogy nem vagytok egyedül. Mármint én is remélem, hogy nem vagyok egyedül és vannak akik megértik ezt a pár sort, amit összehablatyolok nektek.
Néha, vagyis pontosabban, mindig amikor megemlítik az érettségit, vagy az egyetemi felvételiket, a sírógörcs kerülget, mert valamiért úgy érzem, hogy le vagyok maradva, akármilyen becsületesen tanulok is, és az igazat megvallva az egyetem nekem még egy évvel odébb van, hiszen ez után maradok még egy szakmai évre. Persze az érettségitől érthető a félelmünk, hiszen mi van, ha hirtelen minden kiszáll a fejemből? Mi van ha mégsem vagyok olyan okos, mint amennyire a jegyeim mutatják, vagy a szüleim gondolják? Ez az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban csak úgy tudod legyőzni a félelmedet, ha tanulsz. Csak azt tudom mondani, hogy kitartást, hajrá, túl leszel rajta, előtted több millió ember élte túl és egészen biztos vagyok benne, hogy nálad butább emberek is mentek már át.
Aztán itt van még valami, amit nem is olyan könnyű megfogalmazni. Sokszor bosszankodtam és szidtam az osztályomat, amiért nem vagyunk teljesen olyan, mint egy család, akik tuti, hogy soha de soha nem fognak elszakadni, de végeredményben mégis csak idegen emberek vagyunk, különböző családokból, különböző helyekről, különböző álmokkal, akiket a kényszer köt össze, hogy ugyanabba az iskolába jelentkeztek, ugyanabba az osztályba kerültek és ez ellen nem sokat tudtak tenni, ha csak nem akartak másik suliba jelentkezni. Én mégis szeretem ezeket az embereket. Némelyiküket talán jobban, mint a másikat, de elképesztően nehéz belegondolni, hogy pár év múlva talán elmegyünk egymás mellett az utcán, anélkül, hogy köszönnénk egymásnak. Sokan vannak, akik már idén továbblépnek, elmennek máshová tanulni, egyetemre, érettségi utáni képzésre és fájdalmasan messzire sodródnak tőlünk, talán jövőre már nem is beszélnek velünk úgy, mint idén.
Na meg aztán ott van az érzés, hogy végre fel kell nőnöm, nem lehetek többé gyerek. Komolyan kell átgondolnom mindent és részese kell lennem egy olyan világnak, ahol a kegyetlenség valós, és a magány tényleg létezik. Nem lesz már ott egyetlen felnőtt sem, akitől segítséget kérhetek, mert én magam is egy felnőtt leszek, nem lesznek már ott osztálytársak, hogy együtt oldjuk meg, vagy megvigasztaljanak, mert már nem lesz osztályom. Mindez annyira, de annyira szomorúvá tesz, de fogalmam sincs róla, hogy kivel beszélhetnék, mert amikor körül nézek az osztályban, mindenki olyan boldognak tűnik, mindenki alig várja, hogy elmehessen. És persze én is várom, szó sincs róla, hogy nem, hiszen végre én is megtaláltam a nekem megfelelő utat, de annyira nehéz lesz elengedni mindazt, ami most van!
Emlékszem, amikor kilencedikes voltam, egy hónapon keresztül sírva jöttem haza az iskolából, mert nehezen tudtam elviselni a változásokat. Azt hiszem, hogy nekem már csak ilyen a személyiségem, hogy nehezen követem az új dolgokat. Persze, minden kezdet nehéz, csak úgy, mint minden vég. Mindenesetre, remélem, hogy nem húztalak le titeket nagyon a lelkizésemmel és ha valaki hasonlóképpen érez, annak nyújtottam egy kis vigaszt azzal, hogy nincs egyedül, mert ne felejtsétek el: nem vagytok egyedül. Lehet, hogy fel kell nőnötök, lehet, hogy nehéz dolgokat kell véghez vinnetek, de olyan sosincs, hogy senkihez nem fordulhattok, végülis, attól, mert valaki felnőtt, még kérhet segítséget egy másik felnőttől.
Szóval kedves végzős társaim, akik hozzám hasonlóan már most úgy érzitek, hogy elcsesztétek az éveteket, pedig még közel sincs vége, remélem megnyugtat a tudat, hogy nem vagytok egyedül. Mármint én is remélem, hogy nem vagyok egyedül és vannak akik megértik ezt a pár sort, amit összehablatyolok nektek.
Néha, vagyis pontosabban, mindig amikor megemlítik az érettségit, vagy az egyetemi felvételiket, a sírógörcs kerülget, mert valamiért úgy érzem, hogy le vagyok maradva, akármilyen becsületesen tanulok is, és az igazat megvallva az egyetem nekem még egy évvel odébb van, hiszen ez után maradok még egy szakmai évre. Persze az érettségitől érthető a félelmünk, hiszen mi van, ha hirtelen minden kiszáll a fejemből? Mi van ha mégsem vagyok olyan okos, mint amennyire a jegyeim mutatják, vagy a szüleim gondolják? Ez az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban csak úgy tudod legyőzni a félelmedet, ha tanulsz. Csak azt tudom mondani, hogy kitartást, hajrá, túl leszel rajta, előtted több millió ember élte túl és egészen biztos vagyok benne, hogy nálad butább emberek is mentek már át.
Aztán itt van még valami, amit nem is olyan könnyű megfogalmazni. Sokszor bosszankodtam és szidtam az osztályomat, amiért nem vagyunk teljesen olyan, mint egy család, akik tuti, hogy soha de soha nem fognak elszakadni, de végeredményben mégis csak idegen emberek vagyunk, különböző családokból, különböző helyekről, különböző álmokkal, akiket a kényszer köt össze, hogy ugyanabba az iskolába jelentkeztek, ugyanabba az osztályba kerültek és ez ellen nem sokat tudtak tenni, ha csak nem akartak másik suliba jelentkezni. Én mégis szeretem ezeket az embereket. Némelyiküket talán jobban, mint a másikat, de elképesztően nehéz belegondolni, hogy pár év múlva talán elmegyünk egymás mellett az utcán, anélkül, hogy köszönnénk egymásnak. Sokan vannak, akik már idén továbblépnek, elmennek máshová tanulni, egyetemre, érettségi utáni képzésre és fájdalmasan messzire sodródnak tőlünk, talán jövőre már nem is beszélnek velünk úgy, mint idén.
Na meg aztán ott van az érzés, hogy végre fel kell nőnöm, nem lehetek többé gyerek. Komolyan kell átgondolnom mindent és részese kell lennem egy olyan világnak, ahol a kegyetlenség valós, és a magány tényleg létezik. Nem lesz már ott egyetlen felnőtt sem, akitől segítséget kérhetek, mert én magam is egy felnőtt leszek, nem lesznek már ott osztálytársak, hogy együtt oldjuk meg, vagy megvigasztaljanak, mert már nem lesz osztályom. Mindez annyira, de annyira szomorúvá tesz, de fogalmam sincs róla, hogy kivel beszélhetnék, mert amikor körül nézek az osztályban, mindenki olyan boldognak tűnik, mindenki alig várja, hogy elmehessen. És persze én is várom, szó sincs róla, hogy nem, hiszen végre én is megtaláltam a nekem megfelelő utat, de annyira nehéz lesz elengedni mindazt, ami most van!
Emlékszem, amikor kilencedikes voltam, egy hónapon keresztül sírva jöttem haza az iskolából, mert nehezen tudtam elviselni a változásokat. Azt hiszem, hogy nekem már csak ilyen a személyiségem, hogy nehezen követem az új dolgokat. Persze, minden kezdet nehéz, csak úgy, mint minden vég. Mindenesetre, remélem, hogy nem húztalak le titeket nagyon a lelkizésemmel és ha valaki hasonlóképpen érez, annak nyújtottam egy kis vigaszt azzal, hogy nincs egyedül, mert ne felejtsétek el: nem vagytok egyedül. Lehet, hogy fel kell nőnötök, lehet, hogy nehéz dolgokat kell véghez vinnetek, de olyan sosincs, hogy senkihez nem fordulhattok, végülis, attól, mert valaki felnőtt, még kérhet segítséget egy másik felnőttől.
Mindenesetre, köszönöm, hogy elolvastatok! ❤️❤️
Megjegyzések
Megjegyzés küldése